gyönyörű volt, ahogy tanácstalanul álldogált a kasszánál. sötét volt az utcán, csak a mozireklámok fényei világították meg. nem tudta mit akar. a pénztáros kisasszony várakozva és elborzadva nézett rá. hívni akarta a felettesét. de csak nézte, nézte az üvegfal túloldán töprengő alakot. nem tudta eldönteni, hogy most fél-e vagy csak élvezi a helyzetet.
az alak. tudta, hogy tovább merészkedett a kelleténél. hogy emberek közt van. hogy itt neki valójában semmi keresnivalója nincs. rádöbbent, hogy nem érti a világot. túl nagy. túl félelmetes. túl sok szempár mered rá. visszakozni akart a saját életébe, de nem tudott. nagyon távol volt minden eddiginél. rájött, hogy csúnya. hogy visszataszító. hogy nem szeretik az emberek.
a szőke lány a kis bódéban már sírt. nem sikított. csak halkan peregtek a könnyei. annyira sajnálta ezt a szerencsétlen teremtményt. de nem tett semmit.
az alak is visszakozott. behúzta a farkát és három lábán sántítva eloldalgott. valami kell. valami kell, hogy a földön maradjon. ez az este megváltoztatott mindent. megállt, leült. oldalra billentette a fejét és fülelt. hátha hall valami bíztatót. ami ötletet ad. ült és hallgatott. sokáig.
ebben a világban nem történik semmi bíztató? semmi reményt adó?
tovább ment, de elfáradt. idős volt már. tudta, hogy vérzik és nem bírja már sokáig. menni, menni tovább. fázott, ezért ledobta a kabátját. most már még jobban fázott. remegett. legalább érzett. észre sem vette fájdalmaitól, de nagyon sokat haladt közben. egyre több ember vette körül. igen körülvették. körülállták. mutogattak rá. miért nincs rajta kabát? ruha? miért meztelen? miért nincs rajta szájkosár? a gyerekek szemeit eltakarták gondos és előrelátó szüleik. így is nehéz velük. nem kellenek lidérces éjszakák.
a teremtmény zihált. körülnézett. már alig látott. homályos massza. sok-sok szempár. tűéles szemek. őt nézik. sikítások, üvöltések. valami közeleg. lassítva látta a mozdulatot. egy láb. egy bakancs. valaki belerúgott az oldalába. taps, dicsőítő szavak. ingatag lábai végleg felmondták a szolgálatot. a hátán feküdt. egyre hevesebben zihált. egyre nehezebben kapott levegőt. tudta, hogy eltört a gerince. tudta, hogy senkit nem érdekel. nem is számított.
elfordította a fejét. egy kislány őt nézte. a szülei kiabáltak vele. a kislány mosolygott. rá. rámosolygott. közelebb ment a fekvő testhez. megfogta egyik kezét. a teremtmény boldog volt. és meghatott.
és egy perccel később halott.
ilyenek az emberek.
és ilyenek a teremtmények.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése